A "woodstocki nemzedék" egyik utolsó mohikánjának tartom magam; mi voltunk a történelem középső gyerekei: nekünk nem voltak nagy világháborúink, csak vietnami háború és a hidegháború....
Fura egy kor volt, az szent igaz. 1962-ben a Kubába telepített atomrakéták miatt napokig lélegzet visszafojtva figyelt a világ, mert azt hittük, perceken belül kitör az atomháború. A berliniek egy reggel arra ébredtek, hogy fal választja el a keletet a nyugattól, a testvéreket, rokonokat egymástól.
"Nyugat-Berlint 185 kilométer hosszú fallal vették körül, amelyből 46 kilométer a városon belül húzódott. A falat később folyamatosan “modernizálták”: tulajdonképpen két, 3,5-4 méter magas betonfalat építettek, amelyek között megfigyelőtornyok, bunkerek, jelzőkészülékek, kutyák, különböző akadályrendszerek nehezítették a menekülést.
A nyugat-berlini diákok úgy gondolták, hogy ők is képesek arra, amit algériai diáktársaik tudnak, vagyis ők is tudnak bánni a plasztikbombákkal. És akkor ezt a mocskos dolgot hamarabb röpítik a levegőbe, mint ahogy odaátról újra fel tudják építeni. Ám ekkor a nyugat-berlini szenátus utasítást kapott a három nyugati hatalomtól, hogy vessék be a nyugat-berlini rendőrséget a Fal védelmére. Ez keserű volt.
És lett még keserűbb is. A tulajdonképpeni lélektani válság egy évvel később következett be. Amikor Peter Fechter ötven percen át jajkiáltások közepette haldoklott a Falnál. Mert át akart jutni Nyugatra. Peter Fechter csak egy volt a Fal sok halálos áldozata közül. . Az évekig érvényes tűzparancs miatt a berlini határokon több mint félszáz menekülő veszítette életét. Az utolsó halálos lövéseket 89 elején, talán háromnegyed évvel a Fal leomlása előtt adták le egy fiatal menekülőre."
Hát ebben a korban éltem én a fiatal éveimet. Közben megindult az amerikaiak furcsa háborúja Vietnamban; Dél-Amerikában lelőtték Che Guevarrát, az egyetlen olyan embert, aki nem a későbbi torz rendszer hivatalnokaként funkcionált tovább, hanem a dél-amerikai nyomort látva, jómódú ügyvéd családjaként lett meggyőződéses forradalmár. S bár sokan gyilkosnak, vagy kommunista terroristának tartják, közhely, de igaz: élt és halt azért, amiben hitt.
A hírek persze szelektíven áramlottak át határainkon. Ez vonatkozott a zenére is, hiszen akkoriban a zene az egyik legfontosabb tiltakozási mód volt a hatalommal szemben. Legalábbis tőlünk nyugatra. Gondoljunk csak Crosby,Stills, Nash and Young halhatatlan szerzeményére, a Four dead in Ohióra... A történet talán ismert: a Kent állambeli Ohioban a vietnami háború ellen tüntető diákok ellen felvonuló nemzeti gárdisták, Nixon "ólomkatonái" a tüntetők közé lőttek és négy halott diák maradt a földön... "Thin soldiers and Nixon coming... four dead in Ohio" énekelte, jajveszékelte panaszos indián hangján Nash.
A nyelvi barikád is segítette az információ hiányt. Oroszul kötelező volt tanulnunk, és a seggünket vertük a földhöz örömünkben, amikor gimiben az elsők között tanulhattunk angolt. Persze, ettől függetlenül még fingunk se volt, tulajdonképp miről is szól a hidegháború elleni tiltakozás hard rock himnusza, a Deep Purple Child in time-ja...
"Édes gyermek az időben, te meglátod a vonalat,
A vonalat, amely jó és rossz között húzódik.
Nézd a vak embert, lövöldöz a világra,
Lövedékek röpködnek és mindenkit megölnek.
Ha te rossz voltál, Uram, és fogadok, hogy az voltál,
És még nem találtak el a szálló ólmok,
Nem találtak el a röpködő lövedékek,
Jobb lenne, ha lecsuknád a szemed,
Jobb lenne, ha lehajtanád fejed,
Úgy várnád a visszapattanó gellert."
Hát ebben a korban nőttem fel. Amikor a 70-es években mint diák Berlinben jártam és a "Rédió Láxemburgot" hallgattam éjszaka az utcán, odajött a yard, igazoltatott, nagyon udvariasan megnézte a magyar személyi igazolványomat is, majd a kísérőm segítségével arra kért, halkítsam le a rádióm, mert náluk tilos a politikai tartalom miatt ezt az adót hallgatni... egy zenei adót. Beszarás. Szóval mi, itt a legvidámabb barakkban még viszonylag jól "elvoltunk".
Aztán jött 89, a német menekültek átengedése, ami nagymértékben hozzájárult a berlini fal leomlásához. És végre hozzánk is eljött filmen a fal, természetesen a Pink Floyd The Wall - ja. Talán akkor, amikor a filmet először láttam, akkor szembesültem először azzal az érzéssel, mennyi mindent nem értettem meg fiatalabb koromban ... mert nem is engedték, hogy tökéletesen megérthessem.
Aki ismeri a filmet, talán megérti, miről beszélek. A film egy remekmű. Zenéje, szövege nemkülönben. Emlékszem, amikor sorban álltam jegyért, előttem két, 14 éves forma srác állt és félhangosan dúdolgatott: we don't need you..." És én kicsit meg voltam hatódva, hogy ez a zene mennyire időt álló, és hogy "az én zeném" a fiatalabb generáció zenéje is. A nézőtéren pedig nem én voltam az egyetlen néző, aki akkor szembesült vele, teljességében miről is szól A Fal.
A film végén, mikor már az utolsó hangjegyek is elhallgattak s a szereposztás rég lement, a villanyok is felgyulladtak, mégis, az egész nézőtér ott ült egy pisszenés nélkül, síri, döbbent csendben. Hosszú-hosszú másodpercek teltek el, mire a szemlátomást megdöbbent nézők elkezdtek szállingózni kifelé ...
Szóval, sajnos sok mindent csak utólag ért meg az ember abból, ami történt vele.
Kedvenc példám az a U2 amerikai koncert, aminek dévédé változata közel 50 éves koromban jutott el hozzám. A Sunday, bloody sunday szám szövegét és történelmi hátterét jól ismertem; mégis, amikor Bono a szám közben improvizál egy prózai betétet, szinte beletapadtam a fotelbe, a hátamon felállt a szőr és bizsergett a tarkóm, miközben a torkomban egy kurva nagy gombócot éreztem...
Edge halkan "röcögtette" a gitárját, dob és basszus elhallgatott, Bono pedig rákezdett a monológra, szinte köpködve ki magából a szavakat:
"Amióta itt vagyunk Amerikában, sokan kerestek meg az itt élő ír emigránsok közül, köztük olyanok, akik évtizedek óta itt élnek, hogy milyen remek dolog az ellenállás az anyaországban; milyen dicsőséges a forradalom és milyen dicső dolog meghalni a forradalomért... b*ssz*tok meg a forradalmat!!!!! Mi a dicsőséges abban, amikor a férjet hajnalban a felesége és a gyerekei szeme láttára rángatják ki az ágyából és lövik agyon?! Mi a dicsőséges a megemlékezésnapi bombákban ... a halottakban és a kínzásokban?! Mi a dicsőséges ebben? " - No more!!!!Sign!!!! No more!!!! kiáltja bele a gerjedő mikrofonba szinte sikoltva, majd megszólal a basszus, a dob és folytatódik a szám. Én pedig ültem megkövülve a pillanatok sokkoló hatása alatt, a szempillám alatt a kitörni készülő könyekkel, mert akkor esett le igazán, mikről is hallottam valójában anno 1970-90 között... Pedig ismertem a Beatles számot is, Give Ireland back to the Irish...
Azóta vagyok még inkább úgy: I can't believe the news today... egyedül csak a zenében.
Napjainkra azonban a zenében is egyre jobban előtérbe kerül az igénytelenség, a dallamtalan, mondani való nélküli semmi-szöveg... a tuc-tuc, aminek csak üteme van, de az is csak egy egysíkú osztinátó.
Hol vannak ezek kreativitás szempontjából a néhai, "nyolckarúnak" nevezett Cozy Powell ritmusszekcióitól ,John Bonham ágyúlövéssel és svájci órával keresztezett dobolásától... szerencsére azért akadnak olyanok is, mint pl. a Nightwish együttes dobosa, a kis Yukka, aki felfújt pofával, két lábgéppel veri a fergeteges tizenhatodokat . Sajnos, még az ilyen együtteseket is eléri a végzet, hiszen Tarja kiválásával tulajdonképpen nincs Nightwish, csak az utólagos egymásra mutogatás.
Én pedig kicsit félek... félek, ha Mark Knopfler fahangja végleg elnémul, ha Nicko, az Iron Maiden dobosa kezéből végleg kiesik a dobverő, elkopik Bruce Dickinsonból és Harrisból az invenció,Janik Geers, Malmsteen ujjai lelassulnak, David Gilmour eltűnik a színpadról, Gillanék végleg eltünnek az aggok házában, miközben sokan a kommerciális sikerek miatt már műfajt váltottak, mint például Ritchie Blackmore, a 20. század végének egyik meghatározó gitárosa, aki feleségét kísérő trubadúrrá "avanzsált" visszafelé: akkor mi lesz ezzel a zenével?
Aminek létjogosultságát, meghatározó szerepét csak az ostobák vitatják.
(A szövegfordításért köszönet Ildinek, a feleségemnek.)
